Yucatán és környéke közelebbről

Szürreália, mert egy eddig még sosem látott mikrovilágba toppantam, ahol reggae zenével fűszerezett golfautós száguldozás zajlik mézeskalács házikók között. Tömören San Perdo olyan, mintha Jamaicát keresztezték volna Liliputtal, azaz Marley danolászott miközben Swift körmére égett gyertyával holmi társadalomkritikát próbált papírra vetni.

Miután a helyi árus "Yamann welcome"ot intézett hozzám, elindultam a "főutca" felé; nem egészen 4 méterrel később jött a következő helyi erő: bőgatya, fehér atléta, rasta csíkozás a hajban és egy rózsaszín hátizsák. Hogymivan?? "Hellosziaszevasz, pacsi, honnan, hova, hol laksz, wanna smoke?" Felröhögtem, mert ez még mindig a mellékutca volt, és nem tudtam hova tenni a szitut. Barátságosan hárítottam, emberünk viszont nem tántorított, sőt, felcsapott alkalmi idegenvezetőmnek. Jó legyen - gondoltam. Bár ez nem az én döntésem volt, mert az embert sehogy sem lehetett lepattintani. Átsétáltunk keresztbe a szigeten - 4,5 perc -, megálltunk a focipályánál, haverok kártyapartijába beköszöntünk, majd újra kérdez: wanna smoke? Hat percen belül ötször kérdezte meg - hamar megértettem, hogy sok célja nincs emberemnek, minthogy spanglit adjon el nekem. Próbáltam az értésére adni, hogy még meg sem érkeztem, a szállásom felé tartok, és majd később valahol megtalálom és dumálunk a világról. Nem, ő márpedig elkisér. Nyilván. Így hát együtt slattyogtam haverral a szállás felé, a második főutcán déli irányba. Joe - állítólag - közben ráerősített az életérzésre: bal kézzel nyúlkál a cuki hátizsák felé; kezében távirányító, táskában pedig a "magnó", ahonnan easy reggae kezdett el bömbőlni. Most már karcolódott a mini-Jamaica flash.

Az főutca szűk volt, ha egy autó jött, akkor a gyalogosok nehezen fértek el. A házak egymásra értek, kevésbé volt jellemző a kert és szép decens színekben pompáztak. A házak aljában boltok, éttermek, búvárközpontok, de minden egy pöttöm mása volt a megszokott valóságnak. Apropó: autó=100-ból 1, ugyanis itt mindenki golfautóval , bringával vagy gyalog csapatja. Egy makettváros makettutcáin golfautókkal közlekedési dugó - na, erre nehéz lesz bármikor is gombot varrni - bár a Demszky biztos itt is házalna a metrótervekkel, más megoldás nincs.

Kis séta, némi golftaxi és pikpak oda is értem Perdobá' szálláshelyére. Gyorsan lebszéltük, a hostelben volt helyem. Közben a kis hippigyereket is lepattintottam, csak hogy örüljön és hagyjon már békén, mert a drog rossz, értem?? Az angliából ideszármazott Pedro hostele kis hangulatos darab volt: földszinten a bár, emeleten a kétágyas hostelszobák. Igazi pub hangulatot varázsolt ide, le sem tagadhatná származását, snooker asztal, nagyképesnyős tévé, és külön szobában a pókerterem, az öreg a legnagyobb hobbijának esténként itt adott szerenádot. A bárpult semmiextra, viszont a helyiség két falán aljától a plafonig teljes méretben Jagermeister üvegek adták a dijáznt. Szám szerint 847 darab üres üveg volt sormintában elhelyezve, és mindösszesen 18 hónap alatt sikerült a nevezett mennyiséget elfogyasztani. Arra nem sikerült fényt derítenem, hogy hányfős eseti bizottság dolgozott az ügyön - ez legyen inkább a legenda része... A kertben egy medence is volt, biztos ami biztos, ha a sós víz túlzottan ártana a fáradt utazóknak.

 Raiker a'la San Pedro

Reggel koránkelés és bringabérlés - Ambergris Caye arra várt, hogy felfedezzem. A legnagyobb település San Pedro, ahol tábort vertem. Belize legnagyobb szigetéről beszélünk a maga 40 kilométeres észak-déli hosszával, és 1,6 kilométeres legnagyobb szélességével. Nem is igazán sziget, hiszen a 'caye' megnevezés a korallzátonyok tengerszint fölé nyúló nyúlványait jelenti. Ambergris egyike a közel kétszáz Belize-i 'caye'-ből, sok nagyágyú besoppolt már magának egy-egy privát nyúlványt, pölö a tengerrel amúgy hadilábon álló DiCaprio.

 A Karib-tenger kalózai

Előbb megnéztem a "city"-t magamnak világosban, nem sokban változott az első benyomásom: egy makettváros, valami kísérleti izé, ahol emberek is élnek. Aztán persze ahogy egyre többmindent láttam, egyre inkább "normult" vissza ez a világ: pici bank, pici étterem hegyek, pici iskola, pici autók. Semmit extra, csak pici. Arányosan picit sok reggae bárral. Viszont lakosságát tekintve termetes, a helyiek elmondása szerint 25.000-re tehető, de kis matekot követően nekem túlzásnak tűnik - személy szerint a 15 ezret is sokallnám.

 Aztán nehogy eltévedjél fiam!

Éééés van egy olyan csodás törvény errefelé, miszerint bárkinek bárhol bármekkora tulajdona van, a tengerpart mindenkié. Kipróbáltam, és tényleg! És tényleg, bocs :)

Végül két éjszakát töltöttem itt, ez a sokkoló újdonság megért ennyit. De túlzottan bizi volt, túl sok ember volt továbbra is. A hostelben a világ legviccesebb ufójait lehetett csoportban megtalálni. Szociológus barátaim minden bizonnyal nullhuszonnégyben magukhoz nyúltak volna. Egy szép példa John, kimás, a Kentucky államból idetévedt exkatona, aki '96 környékén járt Taszáron is. A jelek szerint a délszláv háború eléggé betette a kaput nála, viselkedése és reakciói alapján inkább hasonlított egy kimenőjét töltő lipóti sráchoz, mint egy épelméjű utazóhoz. Legszebb jelenetei akkor voltak, amikor katonás precizitással okította a snooker játék rejtelmeiről ellenfeleit, milyen szögben, milyen ujjtartással és milyen lendülettel. Mindenki figyelt és majdnem komolyan is vettük. Biztos az a bajom, hogy van a környezetemben is ilyen megmondóember, és már nem tudom komolyan venni ha még eggyel találkozom. Csepp a tengerben, mindenesetre vicces emberek gyültek itt össze.

Harmadnap búcsút vettem Pedrotól, és tovataxiztam az első körben kinézett szigetre, Caye Caulkerre. És én még naívan azt hittem, hogy San Pedro a paradicsom... Gyerekek, ekkorát ritkán tévedtem eleddig!